Sziasztok!
Nem tudom, mindenki látta-e, hogy írtam a World War Z filmjéről is egy kritikát, de most semmi hasonlóra ne számítsatok. A kettő merőben más volt, mindkettőnek voltak pozitívumai és negatívumai, de mintha nem is egy történet lenne az alapja - mégis, hogyha valakit érdekel, akkor olvassátok el a filmkritikát is itt: http://artisticorder.blogspot.hu/2013/06/world-war-z-filmkritika.html
És még mielőtt elkezdenétek olvasni, mindenkinek ajánlom a zenehallgatást (a film ritka, de egészen jó filmzenéit) a kritikák és a könyv olvasása közben egyaránt. :)
A könyvről pedig... alapvetően jól meg volt írva, a megfogalmazása nagyon tetszett, úgy volt megírva hogy tökéletesen elképzelhető legyen, és ami még zseniálisabb, szinte elhitette velem, hogy tényleg megtörténhet!
A szerkezete pedig szokatlan volt, szokatlan de profi - viszont nem tetszett. Ez már egyéni probléma, de azért elmondom, hogy miért nem, mielőtt bárki azt hiszi hogy csak azért mondom hogy valami rosszat is mondjak. A könyv lényegében interjúkból áll.... ezek pár oldalasak, és egyenként nagyon érdekesek, viszont nekem ez a szerkezet hosszú távon hamar unalmassá válhat, féltem is, hogy azzá fog válni, de ezt sikeresen elkerültük. A hiba, amire viszont fel voltam készülve, az az, hogy a könyvnek nincs konkrét főszereplője, sőt, egyáltalán nincs főszereplője, több szemszögből élhetjük át a zombiháború különböző részeit, és nincs olyan szereplő aki hosszabb időtartamban szerepelne és ezáltal lehetséges lenne hogy közelebb kerüljön az olvasókhoz. Nekem ez nagyon hiányzott, mert tudom magamról hogy nehezen tudok élvezni egy könyvet jó főszereplő nélkül. (A filmben is számomra sokat dobott a jó főszereplő.)
Ettől függetlenül élveztem, csak máshogy, bár nyilván voltak olyan történetek amik jobban érdekeltek és voltak amik kevésbé, de lekötött, nagyjából egyensúlyban volt és jó volt. Alapvetően merem ajánlani azoknak akik szeretnek olvasni, ha nem is lesz a kedvencetek, érdemes elolvasni mert a történet alapkoncepciója nagyon érdekes és jól van megírva. (Emellett a filmet is érdemes megnézni, abban egy kicsit továbbdolgozták a történetet, de az is nagyon jó a maga módján.)
A következő kritikáig (Csodák kora könyvkritika, nemsokára hozom) legyetek jók és várom a véleményeteket!
Sziasztok!
Talán el se tudjátok képzelni ebben a pillanatban, miről fog szólni ez a bejegyzés, és talán meglepődtök majd, ha elmondom - arról szólt, hogy ma a fákat meg a füvet locsoltam délután a kertben.
Nem néznétek ki belőlem? Pedig nagyon szeretek kertben dolgozni, a természetben, főleg, hogyha vízhez is van köze a dolognak, de például virágot vagy fát ültetni, locsolni, bármikor bármilyen környezetben jól esik. Mindig nagyon kötődtem a természethez, talán mert érzem az energiáját. Olyan jó érzés tud lenni, amikor elültettél valamit, látod a végeredményét és látod, ahogy növekszik - és tudod azt hogy a te segítséged nélkül ez nem létezne.
A természet nagyon hálás. Nem tudom, van-e akinek magyaráznom kell ezt. A természet mindig többszörösen hálálja meg a segítséged, a szépségével, a termésével, vagy máshogy. Nagy szarban is lennénk ha nem így lenne, mert akkor honnan lenne kenyér az asztalon?..
Minden esetre, nekem most ez a délután egy nagyon fontos része volt a személyiségfejlődésemnek. Eddig is észrevettem hogy mennyire hálásak a növények, mennyire megköszönik a törődést (példának okáért, tesztelve az elméletet hogy a növények gyorsabban nőnek ha törődést kapnak, a következőt tettem - a kerítéseink mellett szemben, két sorban tujákat ültettünk, kb. 3 éve, ha jól emlékszem. Nagyjából három hónapon keresztül minden nap megölelgettem az egyik sor tuját - mondjátok hogy hülye vagyok de nagyon jól esett - és ez gyorsabban is nőtt, mint a másik sor. A kedvenc tujáim :$) De a szobanövényeimhez is szoktam beszélni például és gyönyörű szépen nőnek és zöldülnek.
Egyre jobban ráébredek hogy a növényeknek nagyon nagy szükségük van a törődésre, közel annyira, mint az embereknek. De rájöttem még egy dologra - szintén kísérleteztem vele egy darabig - ha meglocsolsz egy növényt, az se mindegy hogy hogy csinálod. Amikor negatív dolgokra gondoltam vagy azokról beszéltem viráglocsolás közben, akkor nem ért túl sokat, életben maradt de nem zöldült ki a növénykém. Amikor viszont pozitív dolgokkal játszottam el ugyanezt, akkor jelentős pozitív változást vettem észre rajta, kizöldült, megerősödött, sőt, volt amelyik virágzott is.
Ezért aztán csak ajánlani tudom hogy legyetek sokat a természetben, még amíg jó idő van és megtehetitek. Meg fogja hálálni a törődést, és ahogy újjá éled, az a lelkedre is fog hatni. Ma délután, ahogy locsoltam a füvet és az a szemem láttára zöldült ki szinte pillanatok alatt... bennem is újjá éledt valami. Életet adtam, valamilyen szinten, és ez csodálatos érzés. Ajánlom nektek is próbáljátok ki! Emellett pedig, a leggyönyörűbb színek, formák és felületek a természetben vannak. Gyönyörű erezetű levelek, csodaszép barna és zöld árnyalatok...
Remélem rátok is ekkora hatással lesz mint rám. :)
Kedves olvasó!
Előre figyelmeztetlek, hogy ha végig akarod ezt csinálni velem, és azokkal akik ebben hisznek, az egy életre szóló program lesz - és megkérlek rá, hogy ne hidd el, amit írok, előbb gondold át. Csak azt vedd magadhoz, amire szükséged van.
Gondolom, senkinek nem kell beszélnem az élet nagy kérdéseiről, miért vagyunk, mi emberek, hogyan "keletkeztünk", hogy csúnyán fogalmazzak, na meg persze mi a létezésünk célja - erre az én szememben egy nagyon egyszerű válasz van, ami persze felvet további kérdéseket és témákat, amikkel foglalkozok. Szerintem a létezésünk célja hogy mindent megtapasztaljunk ami lehetséges.De ez mit is takar? Kezdjük ott, hogy hogy is lehetne egy élet (ami ugye legjobb esetben is átlagosan 80 év) alatt megtapasztalni mindent ezen a világon? Nem lehet. Itt jön a reinkarnáció elmélete. Ezt gondolom ismerjük, újászületés. De mire alapszik a reinkarnáció? Miért és mi alapján születünk úgy és oda megint, ahova? (Megint csak megkérlek, ne hidd el, gondold át, dolgozd fel és ha egyetértesz, fogadd el, de ne hidd el rögtön azért mert tényként közlöm. Ezek nem tények, elméletek.) Karma. A karma nem egy törvény, a karma egy rendszer, ami arra törekszik, hogy egyensúlyban tartson téged, a világot, az emberi kapcsolataidat és mindent, ami létezik. A karma valamilyen szinten befolyásolhatja azt, hogy te kik közé születsz le, kiket fogsz ismerni az életed alatt, mégpedig az előző életed szerint. Ha valakivel rossz viszonyban voltál az előző életedben, bántottad, megsértetted vagy valami, annak "tartozol". És ugyanez fordítva. Azokkal kerülsz egy életbe, akiknek tartozol és akik tartoznak neked. Hogy miért? Hogy egyensúlyba kerüljenek a dolgok. Akikkel rossz volt a viszonyod, mert nem tudtatok megegyezni valamiben, azzal fogsz olyan helyzetbe kerülni, ami megtanít kompromisszumot kötni. Ez ilyen egyszerű, legalábbis én így látom.
Ugye szóba került a karma, amit a legtöbben alapvetően Buddhához kötnek. Buddha azt mondta, hogy a karma annyiban keletkezik és fejti ki hatását, amennyiben tetten érhető a
szándék, amellyel elkövették. A karma véleményem szerint nem a sorshoz hasonlítható, és nem is tudod irányítani, mint ahogyan azt sokan gondolják. Nincs olyan, hogy valami "jót tesz a karmádnak" vagy éppen rosszat. Vannak ok-okozati összefüggések, de én ezeket nem feltétlenül a karmához társítom. A tetteidnek következményei vannak, ahogy a gondolataidnak is, de ez nem a karma, ez a teremtés. Ami pedig megint teljesen más tészta.
A sorsban hiszek. Feltétlenül és megrendíthetetlenül hiszek abban amit leírok ide, minden szóban. De mindenre van elméletem, elképzelésem, és mindent meg akarok érteni, minél jobban, minél teljesebben.
De mielőtt a sors témába belekezdenék, hadd tegyek fel egy kérdést: Ki vagy te? El se tudjátok képzelni, hányan adják azt a válasz erre, hogy pl. "Béla vagyok", "könyvtáros vagyok", vagy éppen "családanya".
Ez vagy? Azonosítod magad ezzel? Nem, drága barátaim, nekünk nem ez az igazi valónk. Tényleg csak annyi lenne az életünk értelme, hogy leszületünk ide, elszórakozunk és rendszer szerint, aztán meghalunk és elrothadunk? Mert ha azonosítod magad a tesi valóddal, akkor ezt jelented ki. Miért van az, hogy annyian félnek a haláltól? Mert azt hiszik, hogy az majd mindennek véget vet. És az emberi természethez hozzá tartozik hogy nem akarunk eltűnni, elfelejtődni. De nem fogunk.
Véleményem szerint nem véletlen az, hogy mindenkinek mindent meg kell tapasztalnia. Gondolj csak bele, hány millió ember él ezen a földön, mennyi egyéniség, mennyi különböző gondolkodású, felfogású emberi lélek. Mindenki megtapasztal mindent, de mindenki mindent másképpen. És mi lehetne ez, ha nem csodálatos? Egy hatalmas tudásfolyam, amit a sok lélek együtt hoz létre, minden egyes élettel és élettapasztalattal bővítve azt. Van ennek értelme? Hát persze, hogy van! De hogyan működhet ez?
Hallottunk már auráról, meg hallottunk már Istenről?
Rendben. Képzeld el, hogy van egy nagy, ősi lélek, aminek az összes emberi lélek egy pici részecskéje, és nevezzük ezt a nagy egészet Istennek. Vagy mondjuk azt, hogy neked, a te lelki, szellemi valódnak van ezen belül a teljes változata - a te Isteni Valód, amit ettől fogva nevezzünk IV-nek. Ez az örökre szóló lényem, lényed. Van egy rövidebb időtartamú, az aurád (állítólag 2920 év egy auraciklus, ha jól tudom, de igazából ez annyira nem lényeges) ebben élettapasztalatokat gyűjtesz, élményeket. És van a legrövidebb időtartamú, a tested.
Szóval megvan, hogy hogyan határozzuk meg Istent. (Itt megint csak hozzátenném hogy én a magam módján hiszek Istenben, szóval ne szóljatok meg ezért. Az egyházban nem hiszek. Erről van egy régebbi bejegyzésem, keressétek meg, ha érdekel.) De akkor mi lenne a sorsod?
Mi az, ami miatt a te tested pont úgy és oda kerül, ahova?
Megkérlek titeket, hogy gondolkozzatok el ezen. Beszéljetek róla, mondjátok el a véleményeteket.
Írjatok nekem, keressetek meg személyesen, szerezzétek meg a telefonszámom, hívjatok fel, írjatok facebook-on, https://www.facebook.com/bernadett.bencsik vagy vegyetek fel skype-on (dettu1997) és mondjátok el. Beszélgethetünk még erről, de most nem akarok erre ennyire kitérni.
Ajánlom nektek Villás Béla előadásait, nagyon érti a dolgokat. Engem is az vezetett el idáig, hogy átgondoltam azt amit mondd. Rengeteget beszélgetünk erről édesapámmal is, és tudjátok mit? Rengeteget javított az életemen. Legyetek kíváncsiak az igazságra, keressétek! Igenis lehet befolyásolni, nagyon egyszerű dolgokkal azt, hogy hogyan alakul az életed, és ezen CSAK TE tudsz változtatni, ne várd mástól.
"Amikor a naiv Anastasia Steele és a gyönyörű
fiatal milliárdos, Christian Grey találkozott, azonnal átjárta őket az
érzéki izzás, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az életüket. Ana,
akit sokkolt, bár ugyanakkor vonzott Christian nem szokványos szexuális
ízlése, komolyabb elköteleződésre vágyott. Christian, nem akarván
elveszíteni a lányt, beleegyezett a feltételeibe. Most mindenük megvan -
szerelem, szenvedély, intimitás, vagyon és a világ összes lehetősége.
De Ana tudja, hogy az ő szerető Ötven Árnyalatával nem lesz könnyű,
együttlétük számos nem várt kihívás elé állítja mindkettőjüket. Anának
meg kell tanulnia osztozni Christian fényűző életstílusában, anélkül,
hogy feláldozná identitását. Christiannak pedig felül kell kerekednie
agresszív irányítási kényszerén, miközben múltja démonjaival is meg kell
küzdenie. De éppen amikor úgy tűnik, közös erővel bármilyen akadályt
képesek leküzdeni, a balszerencse, a rosszakarat és a végzet
összeesküszik ellenük, és valóra válnak Ana legsötétebb félelmei.."
Mit is mondhatnék még rólad, drága Ötvenem?
A világ Ötvene, minden ember Ötvene, akik elolvasták ezt a trilógiát. És hihetetlen, az első könyv után számomra is, de megszerettem. Ezt a világot, ezeket a személyiségeket. Ana Steele, vagyis, elnézést, Mrs. Grey is a szívembe lopta magát, ahogy Christian minden lehetséges módon elcseszett ötven árnyalat Grey is. Jó volt benézni ebbe a világba.
Sokan pornóregénynek hívják, de én nem. Már nem ezt látom benne, hanem egy beteg ember gyógyulását, egy szebb világ reményét. Azt, hogy van esély a dolgok kijavítására, a megfelelő ember segítségével. És ezt Anastasia Steele karakterének köszönhetem.
Anáról is mondtam már, hogy átlagos, de kiderült, hogy tévedtem. Ana egy olyan erős nő, aki ki tud tartani amellett, akit szeret, bármi áron megvédi, támogatja, és mi más lehetne ez, ha nem tiszteletre méltó? Sokat tanultam tőle. Elfogadást, kitartást, bátorságot. De Christiantól is tanultam, azt, hogy alkalmazkodni kell azokhoz, akiket szeretünk, képesnek kell lenni kompromisszumra, és pozitívan kell hozzáállni az élethez.
Sajnálom, de most csak ennyit tudok írni. Egyszerűen lenyűgözött.
Ui.: Sosem hittem volna hogy ez a könyv majd pont az anyai ösztöneimre fog hatni. De mégis.
Uui.: Gratulálok Picipöttyhöz. Christian, jó apa leszel.
Sziasztok!
Gondolom, talán nem tudjátok (vagy nem mindannyian) hogy ma ünneplem a 16. szülinapomat. (Na jó, túlzás hogy ünneplem mert egyedül voltam egész nap és igazából a családom se ad túl sokat az élményhez...)
Megmondtam az elején hogy nem fogok nagyon személyes bejegyzéseket írni, de ezt most ki kell adnom és egyszerűen nem tudom, hol máshol.
Nem tudom, én vagyok-e az aki túl sokat vár, és azt se tudom, ti általában hogy érzitek magatokat a szülinapotok előtt és után. Én valahogy azt vártam, hogy ez a nap majd különleges lesz, mégiscsak a 16... De nem lett. Sajnos évek óta így telik a szülinapom... egyedül... és már kezdem unni. Mondhatnátok, és gondolom mondjátok is, hogy szervezzek társaságot, ha már annyira nem akarok egyedül lenni. Megpróbáltam. Megpróbáltam, de ami elcsesződhetett ma az elcsesződött. Ma valahogy senki nem ért rám és valahogy az őseim is feszültebbek mint szoktak.
Ez számomra nem az ajándékokról szól... soha nem arról szólt... mindig is jobban szerettem adni mint kapni. De jó lett volna érezni a szülinapomon hogy fontos vagyok. És ez valahogy elmaradt. Persze, sokan felköszöntöttek, facebook-on, meg egyik barátnőm SMS-ben (ok, az tényleg nagyon cuki volt :') <3) de nekem valahogy többet jelentett volna ha mindezt személyesen mondják ki. Nem tudom..
Nem tudom, miben különbözik ez a nap mint egy átlagos. Valahol mindig próbáltam fontosnak tűnni, minden évben, minden egyes augusztus 6.-án, mert egy ikertesó mellett azért osztozni kell a szülinapunkon... szóval be kellett érnem egy szüli-fél-nappal, minden évben, akinek van ikertesója, az biztos érti. Ez egy önző dolog, de hát nem esik mindenkinek jól, hogyha a szülinapján, csak egy napig, vagy pár óráig, de csak körülötte forog a világ? Még ennyit se vártam el. De biztos az elvárásaim nagyok, hiszen mindenki szerint túlreagálom.
Jó, voltak pozitívumai a napnak. Jó volt a kaja, és nem unatkoztam jobban mint általában. Viszont... talán az esett annyira rosszul, amit a szüleimen láttam. Semmi lelkesedés. Semmi. Nem azt mondom hogy örülniük kéne hogy körbeugrálhatnak minket, de legalább tehettek volna úgy... mindegy. Láttam rajtuk hogy feszültek és ez nem esett jól... úgy hazavágta az egészet. Az eleve hazavágott napot.
Azért van, ami vígasztal. Holnap Muronyban ünneplünk barátnőmmel, utána pedig két napig a szerelmemmel, szóval ami miatt most panaszkodok, holnapra köddé válik. De azért jól esett kiírni magamból.
Észrevételeket, kritikát, beszólást hogy milyen hisztis vagyok és témaötleteket még mindig szeretettel várok itt, facebookon, e-mailben, személyesen vagy telepatikus úton. :)
