Lángoló agy - Egy hónapig őrült voltam
Egy karácsonyra kapott könyvutalvány tette lehetővé, hogy hozzájussak ehhez a könyvhöz, és a tesóm segítsége, és ha nem is pont azt kaptam vele amire számítottam, meg szeretném köszönni, mert ráébresztett dolgokra.
A történet főszereplője Susannah Cahalan, a New York Post riportere, újságírója, aki maga meséli el a történetét a felépülése után. Mivel már az elején elárulja hogy ez a saját története és meggyógyul, nem tudunk igazán izgulni érte, még akkor se, mikor szóba kerül a halálozási arány és hasonlók. Helyette igazából megértésekre törekszünk, hiszen Susannah hirtelen furcsa viselkedése, a rohamai, hallucinációi, paranoiája megmagyarázatlanok és logikátlanok, és ahogy ezt ő gyönyörűen, fokozatosan bemutatja (zseniálisnak tartom az írásmódját) mi is szépen lassan rájövünk, hogy valószínűtlen, hogy mentális, érzelmi eredetű problémával áll szemben. Kifejezetten tetszik, hogy az események elmesélése mellett magyarázatot is ad bizonyos viselkedésformák, érzések, tünetek megjelenésére, de úgy teszi azt, hogy ne szaladjon előre a történetben és ne magyarázzon meg előre fontos dolgokat. Ez pedig ilyen szorosan összefüggő dolgok esetén nagyon nehéz, saját személyes tapasztalat. Mégis fontos, mert ez teszi élvezhetővé a történetet, nem halmozódnak fel a miértek és hogyanok, hanem megválaszolásra kerülnek, de mivel mindig jönnek újabbak, az élmény nem laposodik el, a könyv a kezedhez ragad és megszállottan keresed a válaszokat, bár tudod, hogy Susannah maga adja meg rájuk a választ.
Őszintén szólva arra számítottam, hogy egy őrül nő gondolataiba belelátni meglepő lesz és új, de ez az élmény egy kicsit elmaradt, lehet hogy azért, mert az események nagyrészét maga az írónő is külső források segítségével írta meg, hiszen a kórházban töltött idő nagyrészére nem emlékszik. Az orvosai, a családja, a szülei által vezetett naplók, a kórházi biztonsági felvételek segitségül szolgáltak neki, de saját emlékei nem nagyon vannak, csak a kezdeti időszakaiból.
Sok kérdés vetődött fel bennem a könyv kapcsán, főleg a legelején, hiszen Susannah kezdeti állapotában hasonló tüneteket tapasztalt, mint amiket én tapasztalok most, csak én nyilván enyhébben. A másik pedig, a könyv végén az általánosított, becsült adatok - az autizmussal diagnosztizált gyerekek nagyrésze lehet autoimmun agykéreggyulladás áldozata, ugyanez a helyzet a felnőttek között, akiknél skizofréniára gyanakodnak.
Furcsa így belegondolni, hogy mennyi emberen segíthet egy ilyen történet és hogy mennyi erő kellhetett a megírásához, szóval minden tiszteletem Susannah Cahalan-é, és mindenkinek szívből ajánlom a könyvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése