Csillagainkban a hiba

Csillagainkban a hiba.
Nos, néha tényleg.
A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.
Elolvastam ezt a csodálatos könyvet és csak azt sajnálom, higy nincs meg nyomtatott formátumban, hogy összekönnyezhessem a lapjait. Ez a bejegyzés nem igazán kritika, nem is tudom, pontosan, hogy mi. Csak érzem, hgy írnom kell erről.
Szeretem a beteg emberekről szóló történeteket. Nem azért, mert erősek, minden nap küzdenek, kitartanak.. Mert ez valamennyire mindannyiunkra igaz. Akkor is, ha nekünk nem fáj minden percben. Azért, mert sok esetben tetszik a gondolkodásuk. Persze lehetnek olyanok, akik beletörődnek és sajnáltatják magukat, de a legtöbben elkezdenek észrevenni valamit - hogy élnek. El se tudom képzelni hány ember létezik aki a napi rutinjába merülve, várva az idő múlását, elfelejti, hogy milyen is élni. Talán a dolgok múlandósága az, ami értékessé teszi őket, de valamiért mégis annyira egyértelműnek érezzük, hogy élhetünk. Évekkel előre tervezünk, pedig fogalmunk sincs, mennyi van hátra. Nem érezzük múlandónak. Teljesen természetes, hogy este elalszunk, aztán reggel felkelünk.
Ha megtudnánk, hogy mennyi időnk van, értékelnénk. Vagy legalábbis, én személy szerint egy percet se pazarolnék el. De honnan tudhatnám?
Gyönyörű gondolatok vannak ebben a könyvben és igazából nem is maga a halál ténye volt az, ami megsiratott. (Merthogy konkrétan a második felét végigbőgtem.) Szeretem, ha egy könyv elgondolkodtat és ez sok újat adott az életemhez.
Senki nem akarja hogy elfelejtsék. De be kell látnunk, hogy Augustus Waters teljesen igazat mondott, az emlékezés nem feltétlenül jó dolog.
És én nem is akarom álltatni magam. Tudom, hogy nem sokan fognak rám emlékezni, ha majd eljön az idő... Azt is tudom, hogy aki emlékezni fog rám, annak egy fájó pont lesz az emlékem, egy seb, ami lassan gyógyul és talán sose jön rendbe teljesen. Szóval, nem is baj ha nem emlékeznek rám sokan. Minimálisra akarom csökkenteni a miattam érzett fájdalmat.
Tudom, hogy az emberek csak azt látják rajtam ami kívül van és ez nem hiányozhat nekik. Nem is kell, hogy hiányozzon.
Úgy gondolom, hogy a halál alapvetően nem rossz dolog. Mindennek kell, hogy legyen vége. Kell ez a múlandóság, hogy legalább az esélyt megkapjuk, hogy értékeljük az életünket.
Nem hiszem, hogy a halál egyet jelentene az elmúlással. Tudom hogy nem fogok eltűnni, és talán pont ezért nem is félek tőle.
De most nem azért jöttem hogy a halálról írjak, főleg nem, hogy a sajátomról.
Azért írok, mert jó ez az élet. Bármi is történik, ez mindig jó. Ez a mi lehetőségünk. És ha vagyunk olyan jók mint Augustus Waters, akkor érteni fogjuk, hogy ki kell használnunk. Addig kell boldognak lennünk amíg van rá időnk.

Hazel és Gus - köszönöm. Tudom, hogy hülyeség megköszönni két kitalált szereplőnek, hogy megváltoztatták a véleményemet dolgokról. Valahol mindig tudtam ezeket a dolgokat, de jó, hogy volt ki ráébresszen. Úgy akarok élni és szeretni mint Te, Hazel, és úgy akarok meghalni, mint Te, Gus. Ez durva, de így van. Annyi szeretetet akarok adni előtte, amennyit csak lehet.

Idézetekkel fogom befejezni ezt a nem annyira rövid kis eszmefuttatást. Fontos nekem ez a könyv és talán ezek elmondják, hogy miért. De ha nem, akkor is fontosak. Mindenkinek kéne legalább egy olyan könyv az életébe ami ilyen hatással van rá. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem több is van. És mennyi lesz még...

"El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

"Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél."

"Azok a jelek, amelyeket az emberek hagynak, túlságosan gyakran sebhelyek. Az ember felhúz egy ocsmány plázát, államcsínyt hajt végre, megpróbál rocksztár lenni, és közben azt gondolja: "Most már emlékezni fognak rám", azonban (a) nem fognak emlékezni, és (b) csupán még több sebet ütött. Az államcsínyből diktatúra lesz. A plázából fekély."

"Azt mondod nem vagy különleges, mert a világ nem tud rólad, de ezzel megsértesz engem. Én tudok rólad."

“– Szép kis háború – mondta megvetően. – Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz.”

“Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. (…) 

– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.”

"Egy olyan hullámvasúton vagyok, ami csak felfelé megy."

A felhők felett három méterrel

Tudjátok, valami olyat kerestem, ami egy kicsit könnyezős, de végül megnyugtat, valami olyat, ami majd azt üzeni nekem, hogy nyugi, minden rendben, minden probléma ellenére igaz szerelem létezik és az igaz szerelem mindig legyőz minden akadályt.
Hát, nem ezt kaptam.
Most kivételesen nem igazán filmkritikát írok, hanem inkább azt, hogy mit váltott ki belőlem. Tény hogy a film látványvilága gyönyörű, az alaptörténet érdekes, de nem más, mint egy romantikus film. Az üzenete viszont elég komoly - és elég lehangoló. El nem tudnátok hinni hogy mennyien áradoztak nekem erről a filmről, amíg végül rászántam magam, hogy megnézzem. Még a legjobb barátnőmnek is tetszett, pedig ő nem ez a sírós romantikus film típus.
A filmnek elég konkrét üzenete van és szerintem az egyetlen dolog amit eredményez, hogy kinyírja a remény gondolatát is. Persze, nagyon szép, szerelmi szál, a pasi elcseszi, vége, és soha semmi nem lesz ugyanaz. De miért ne lehetne?
Sok esetben tényleg igaz hogyha elcseszed nincs második lehetőséged.
A film figyelmeztetett arra, amit eddig is tudtam, hogy vigyáznom kell arra, amim van, mert szerencsés vagyok hogy megtaláltam azt az embert aki boldoggá tesz, akivel minden jó, akivel felszabadulok, aki megnyugtat. Vigyáznom kell rá, mert egy esélyem van, ami biztos. Ha egyszer megtaláltad ezt az embert - nem egy ilyen embert hanem AZT a bizonyos embert, aki megismételhetetlen  - és elcseszed, nem mondom, hogy soha többé nem lehetsz boldog.
De az igaz, hogy soha nem fogod újra úgy érezni magad - a felhők felett három méterrel.
És ez szomorú. Szomorú, de megtanít arra, hogy megbecsüld azt, amid van.

 És végezetül, hogy kicsit megtörjem ezt a depis hangulatot, amit kialakulni érzek - ajánlás.
Kinek ajánlom ezt a filmet? Senkinek. Nem ajánlom, mert ha csak pár percre is de ki fogja nyírni a remény leghalványabb árnyékát is benned. Bele fogod képzelni magad, szarul fogod érezni magad, mert el fogod képzelni milyen lenne elveszíteni valakit akit szeretsz. De tudod mit? Nincs mindig happy end, de rajtunk múlik, hogy megteremtjük-e. Szóval hagyd figyelmen kívül ezt az ajánlást és döntsd el te magad hogy meg akarod-e nézni.

Az biztos, hogy rám olyan hatással volt amit nem fogok elfelejteni, ezért is írtam róla. Ha egy esélyem van, azt ki fogom használni és remélem hogy mindenki más is így teszi, mert ennek a földnek szüksége van a boldog emberekre.

Futótűz filmkritika

Minden forradalom egy szikrával kezdődik.

Még anno megnéztem a párommal az Éhezők Viadala második részének filmadaptációját, és most, hogy van rá időm, következzen a könyörtelen kritika... :)

Ennek a filmnek is, mint általában mindegyiknek, vannak komoly pozitívumai és negatívumai. A negatívum egyértelműen az, hogy nagyon látszott, hogy ez csak egy átvezető rész az első és a harmadik rész között. A történetre nem fektettek annyira nagy hangsúlyt, voltak dolgok amiket nagyon pontatlanul ábrázoltak. Ellenben a szereplőink személyiségére, a látványvilágra és A JÓ ZENÉRE nagyon odafigyeltek, nagyon jól meg lett oldva és helyre is rántotta a negatívumokat egyből. Katniss még mindig egy hős, Gale még mindig iszonyat szimpi, sőt. Az új szereplők rengeteg meglepetést tartogatnak, viszont Peeta még mindig totálisan felesleges! Ez az ember... Már a legelején úgy kellett újraéleszteni. Azt is tudni kell hogy sose támogattam Katniss és Peeta "szerelmét", nem Peeta, hanem Katniss miatt. Katniss szimbolizálja azt a nőt, akinek mindent el kell tűrnie másokért, akinek el kell viselnie azt hogy egy pasi ráerőlteti az akaratát. Mert lássuk be, amióta Peeta szerelmet vallott neki, élő adásban (ami abban a pillanatban kampánybeszédnek tökjól hangzott) és ő belekényszerült ebbe a kapcsolatba, mert életben akart maradni (!!!) azóta Katniss sorsa meg van pecsételve. KÖTELESSÉGE tartani magát ehhez a szerephez. És ha belegondolunk, mennyi nő lehet ilyen helyzetben a világon... Vagy legalábbis nagyon hasonlóban... Nagyon szomotú.  Szóval, ez a pasi azért van jelen, hogy rendszeresen majdnem meghaljon, meg kelljen menteni, időt és energiát kelljen rá szánni, színészkedni kelljen vele, és hogy még jobban megnehezítse az amúgy is nehéz sorsú, önfeláldozó hősnőnk életét. Ja, és higy mindezeket lerendezhesse annyival hogy "mindennél jobban szeretlek". Most így utólag is elnézést kérek mindenkitől aki szereti Peetát de... Gondoljunk bele. Hagyjuk is ezt.
Ami nagyon tetszett, az az aréna. Nagyon jól meg lett oldva, kreatív, látványos, meglepő. Még nekem is, pedig olvastam a könyvet. Az is tetszett, hogy alapvetően a film célja a néző megtévesztése volt. Ugyanazt a tervet ismertük, mint Katniss és így az összes többi szereplőben pozitívan csalódtunk a legvégén. A zenéjéről órákig tudnék áradozni, imádom, hangulatos, beránt, érdemes meghallgatni, akár a könyv olvasása közben is nagyon ajánlom a filmzenéket.
Szóval, alapvetően nekem tetszett ez a film és nagyon várom a következőt. Jó társaság és az előzmények ismerete nagyon kell hozzá, de még ezek nélkül is teljesen élvezhető.

Ha van ötletetek a következő kritikákhoz, (könyv, film) jó témák amikkel foglalkoznom kéne, vagy bármi, akár személyes dolgok, ohaj, sóhaj, tanács, ide kommenteljetek, vagy elértek facebookon, (Detty Bencsik), ask.fm-en (ajánlom  ha olyan kérdésed vagy ötleted van amit meg akarsz osztani de névtelen akarsz maradni) Dettu (blind happiness) és küldhettek mailt is: bencsikdetty@gmail.com
Kíváncsi vagyok a véleményekre!

Lelkizzünk:)

Éreztétek már azt, hogy valakivel tökéletesen összepasszoltok? Biztosan, mindenkinek előfordul egyszer-kétszer életében, hogy talál egy ilyen embert. Utólag általában kiderül hogy a látszat csal - nos, mi van, ha találsz valakit akivel nem?
Tudjátok sokáig gondolkodtam ezen. Mitől függ, hogy két ember mennyire illik össze, mennyire egészítik ki egymást, és mitől az, amikor ezt hisszük de kiderül hogy mégse?
Sokan azt mondják hogy nincs tökéletes kapcsolat, nincs igaz szerelem, de ha ezek nincsenek, akkor hogy létezhet boldogság a világban?
Ez egy nagyon személyes bejegyzés lesz és nagyon fontos nekem. Nem tudom mennyien tudjátok, hogy az előző kapcsolatomnak miért lett vége - a törődés és a figyelem teljes hiánya miatt. Azt sem tudom, mennyien tudjátok hogy azóta 4 hónapja vagyok egy nagyon nagyon boldog kapcsolatban, ami teljesen más mint amit eddig tapasztaltam. Határozottan pozitív változás. A saját életemből vett példákkal szeretném vázolni hogy szerintem milyen egy tökéletes kapcsolat, ez egy személyes vélemény. Na ugorjunk neki.

A fontossági sorrend nem feltétlenül ez, de a lényeg benne lesz:)
A legnagyobb változás az életemben az utóbbi 4 hónapban az, hogy végre érezteti velem valaki hogy nem létezek hiába, hogy fontos vagyok, és bár ettől függetlenül az önbizalmam még mindig a föld alatt van, ez ad egy olyan biztonságérzetet, amit csak a párom tud megadni nekem. Aztán a következő, hogy megszűnt a távolság. 2 év távkapcsolat után el nem tudjátok képzelni milyen felemelő érzés minden nap látni a szerelmemet. Nem összehasonlítani akarom a két helyzetet, de hát perpillanat máshogy nem megy. Ezek csak körülmények, de fontosak.
Ha egy kicsit a párom személyiségével foglalkozok (nem lesz az olyan kicsi), akkor is sokmindent ki tudok emelni. Ő egy olyan ember akivel alapból nagyon jól megértjük egymást, sokat hülyéskedünk, jó, hogy lehet vele játszani, viszont hogyha a helyzet olyan, bármit meg tudok vele komolyan beszélni. Komolyan vesz és elfogadja a véleményem, ami nagyon fontos szerintem és jól is esik.  Elég sok időbe telt amíg sikerült őt jobban megismerni, mert annak ellenére hogy régen ismerem és társasági ember, az én észrevételeim szerint nem tárja fel könnyen a lelkét, és nagyon sok időbe telt amíg azt vettem észre, hogy kicsit nyit felém ezen a téren. Valami hihetetlen hogy milyen figyelmes és mennyire igyekszik, hogy boldoggá tegyen, persze ez kölcsönös és minden kapcsolatnak így kéne működnie. De ami nekem meglepő volt és talán a legjobban esik, hogy nagyon figyel a részletekre. De mindig, minden helyzetben. Komolyan, egyszer említettem hogy szeretem a sárgadinnyés rágót és egy hónappal később kaptam tőle. Arra se emlékeztem, hogy mondtam neki. De ezzel a figyelemmel nem az ajándékokra gondolok elsősorban. (Mondjuk az ajándékozást ez nagyon megkönnyíti számára szerintem :D) tetszik, hogy figyel rám, tudja, mit szeretek és mit nem, tudja hogy mi az ami felvidít, mivel tud a lehető legboldogabbá tenni. És mindig mikor már nem számítok újdonságra, meglep. Folyamatosan. Minden nap egy újabb kis meglepetést tartogat, valamit amire nem számítok, valamit, amivel megmosolyogtat. Nem tudom megunni. Nem tudom, hogy csinálja, de imádom.
Imádom ahogy beszél hozzám, azt, hogy pontosan tudja, mikor lehet poénkodni és mikor vegyen komolyan. Ő az az ember akivel egyszerűen minden átlagos dolog is érdekes és szórakoztató, nem lehet vele unatkozni. Ő az, akinél nincs "de", nincs semmi amit megváltoztatnék. Imádom a mosolyát, azt a huncut csillogást a szemében, amikor kötöszködik és csikiz, mikor megölel. Napokig sorolhatnám még hogy mi mindent szeretek benne és iszonyat sokan megutálnátok érte hogy itt lelkizek, de egyszerűen imádom. És szerintem ez a kölcsönös rajongás, az igyekezet és a figyelem teszi tökéletessé a kapcsolatunkat. Ez teszi azzá ami boldoggá tesz minket, azzá, amit kerestünk.
Nem tudom, mindenki így éli-e meg a szerelmet, de én ilyennek látom. Már csak az hogy ő van nekem, minden percben boldoggá tesz. Folyamatosan megment önmagamtól, megtanít pozitívan hozzáállni az élethez, megtanít elengedni magam és felszabadulni. Egyetlen mosolyával beragyogja az egész napomat.

Na ezek után jöjjön, és mondja nekem valaki hogy igaz szerelem nem létezik, hadd röhögöm körbe.

A nagy Gatsby filmkritika

Sziasztok! Tudom, hogy régen nem írtam, nem tudom hiányoztam-e, viszont nekem hiányzott a blog és még mielőtt valami személyesebb bejegyzésbe fognék, egy filmkritikát hoztam nektek, egy nagyon megosztó filmről, szóval lássuk, íme a bejegyzés az öreg harcosnak címezve, a nagy Gatsby.  A történet elvileg a húszas évek Amerikájában játszódik, ahol Jay Gatsby éli a gazdagok felhőtlen életét, és hadd idézzem a port.hu leírását, ami nekünk pont elég lesz a lényeg elemzéséhez. Itt találtok előzetest meg mindent a filmről!

„A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud és nagyon szeret élni - és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Ám amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), neki elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét (Carey Mullingan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte.”

Nos, a filmnek véleményem szerint egyedül a látványvilágban van köze a húszas évekhez, az jól ki van dolgozva és nagyon szép meg érdekes, viszont nagyon mű színekkel dolgozik az egész film,  a látványvilága nagyon felszínes de ez számomra csak jobban kiemelte a film érzelmi töltetét, hiszen ez csak a körítés. Ami nagyon tetszett a filmben, az az, hogy most először történt velem az, hogy egy mellékszereplő helyzetébe éltem bele magam és úgy láttam a főszereplőt. Ha belegondolunk, mikor filmet nézünk, mindig "mellékszereplőként" vagyunk jelen, de most ennek a mellékszereplőnek gondolatokat, véleményt, nevet, háttértörténetet adtak, és egyéniséget, ez pedig az egész történetet és a főszereplőt is közelebb hozta hozzám, a nézőhöz. Akkor is, ha valószínűleg ez nem szándékos dolog volt.  Negatívum hogy az egész filmben egy, ismétlem, egy darab eredeti és tényleg érdekes szereplő nincs. Sablonsztorik, nagy szerelem, tragédia, brühühü, de nem tudom átérezni mert nem ad semmi eredetit. Kár érte, pedig az alapkoncepció nagyon szép. Ennek ellenére tetszett. Hogy miért? Mert átlagos, de nagyon élvezhető a körítés. Jay Gatsby, a gazdag hősszerelmes, a tipikus szőke szépség, a férj aki csalja a feleségét egy férjes nővel, hány filmben látunk ilyet? Főleg, hogy Leonardo DiCaprio egy!! darab arckifejezéssel rendelkezik összesen. (Mondjuk az rohadt aranyos, de  nem ez a lényeg.) A körítés ottvan, a történetben pedig ott van a csavar, hogy a tipikus szőke aki állítólag nagyon szerelmes gazdag és érzelmeitől elvakult főszereplőnkbe, nem válalja az érzelmeit a férje előtt (pedig ha elválnának akkor együtt lehetnének Gatsbyvel és boldogság és happy end), lesz itt rögtön két gyilkosság, és mily meglepő, Mr. Gatsby is meghal. (De drágáim azt nem gondolhattátok komolyan hogy szerencsétlen Leonak megint vízben kell meghalnia. A Titanic után ennél erőltetetteb csak akkor lehetett volna ha Daisy ott feküdt volna egy matracon a medencében miközben nézi ahogy Gatsby elsüllyed.) 
Szóval: Nekem tetszett mert ez egy tipikus "művészfilm" de ha te tipikusan ilyeneket nem szeretsz akkor nem ajánlom. Annyira komoly üzenete nincsen, ha csak nem az, hogy nincs mindig happy end.  A látvány viszont nagyon szép, és számomra Gatsby is mindenképpen pozitív főszereplő, akkor is ha nincs benne semmi eredeti (vajon ez azért van mert imádom Leo mosolyát?) Szóval, mindenképpen nyomot fog hagyni, az már más kérdés, hogy pozitívat vagy negatívat.